Úgy gondolom, ez a blog már nem csak az Azori-szigetekről szól. Pedig megfogadtam, hogy nem fogok eltérni a témától, megpróbálok tárgyilagos lenni, és csak a szigetekkel kapcsolatos hasznos információkat fogom ezen az oldalon összegyűjteni. Nem tudom hol siklottam ki…talán már a második bejegyzésemnél, amikor a megérkezésemet elmeséltem. Ez a blog észrevétlenül elkezdett rólam, rólunk, mindannyiunkról szólni.
Ma szomorú vagyok. Megtehetném, hogy nem teszek említést róla, hiszen a mai világban nem illik szomorúnak lenni. Nem illik kimutatni, hogy mit érzünk, magas falakat építünk magunk köré, és örömünket, bánatainkat csak egy szűk réteggel osztjuk meg. Félünk a környezetünk reakcióitól, félünk magunktól, a saját érzéseinktől és félünk egymástól. Én ezzel nem értek egyet. Néha azt gondolom jobb kimondani a bánatunkat, kimutatni az érzelmeinket, és elfogadni, hogy mi is lehetünk gyengék. Nem csak a napsütésről, vidámságról szól az életünk, hanem néha másról is…
Sokan szokták kérdezni, hogy szeretek-e külföldön élni. A válaszom általában egy határozott igen. Ma nem lenne. Vannak olyan pillanatok, amikor jobb lenne otthon lenni, a család közelében. A mai is egy ilyen nap. Szeretnék segíteni anyukámnak, aki ma veszítette el a testvérét. Mellette lenni, átölelni és megvigasztalni. De csak lélekben lehetek otthon.
Ilyenkor a legnagyobb közhely azt mondani: az élet megy tovább…Pedig tényleg így van. Holnap újra kisüt a nap, és mi megyünk tovább, tesszük a dolgunkat. Lehet jókedvűen, vidáman, optimistán, nyitottan a világra és az emberekre, de lehet szomorúan, keseregve, negatívan, bezárkózva is. Én az első mellett döntöttem már nagyon-nagyon régen. Mégis vannak pillanatok, amikor kibújok ebből a "szerepből", átadom magam a szomorúságnak, majd másnap, ahogy újra kisüt a nap, visszaveszem az én jól megszokott gúnyámat. Ma kibújtam a szerepemből. Remélem senki nem veszi ezt rossz néven tőlem.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
6 megjegyzés:
Oszinte reszvetem Jucuskam. Sajnos tudom mirol irtal, az embernek ilyenkor meghasad a szive hogy nem lehet a csaladjaval egyutt.......
Jucusom, mindent tudsz, amit el akartam mondani. A gunyad elfer, ahol van, Te csak Te legyel! Mi igy szeretunk Teged, ahogy vagy es amilyen vagy! Hatalmas puszi es oleles....
Szia Jucám!
Nem is olyan régen beszéltünk még Tatán ilyesmiről. Részvétem az egész családnak. (nagyon közeli a hasonló emlék Nekem is- hiszen tudod)És emlékszem arra is, amikor egy távoli országban éjszakánként szabályos pánikban riadtam föl arra a gondolatra, hogy vajon mi lehet az otthoniakkal. Mert én is szeretek az egész világra úgy gondolni, hogy az otthonom, de olyan jó, hogy van egy hely, egy falu, egy város, de főképp egy rakás ember, akik és ami más és különleges, ami a Te otthonod. Gondolj erre sokat, a blog pedig szóljon csak rólad és legyél szomorú nyíltan bármikor. Mert igenis megvan a helye és ideje ennek is. Sok-sok puszi és kívánom Neked a napsütést újra!
Reszvetem Jucuskam! Nagyon nehez lehet a mamadnak, biztos sok ido telik el ahhoz, hogy fel tudja dolgozni.
Nagyon-nagyon köszönöm a szép szavakat, mindannyian olyan szépen megfogalmaztátok...A részvétetek mellé rengeteg pozitív energiát is küldtetek tudatalatt! Boldoggá tesz a tudat, hogy ilyen barátaim vannak :-)
Mi akik kulfoldon elunk csak-csak elvagyunk a szeretteinktol tavol, de mindig azon imadkozunk hogy ne tortenjen veluk semmi baj. En 2006-ban koltoztem Lisszabonba, oktober 16-an erkeztem es oktober 23-an meghalt az edesapam. Aztan anyukam egyik labat levagtak vermergezes miatt... Senkinek nem kivanom ezt az erzest, amikor legszivesebben mellette lettem volna de nem tehettem meg... Es nem igaz hogy meg lehet tenni mindenaron, mert nem...
Megjegyzés küldése